Ady Endre halálára...(1919. jan. 27.)

2013. január. 26.

Alig néhány hónappal az első világháború veszteségei után mély gyász sújtja a hazát és az irodalmat kedvelők közösségét, „Ady Endre a költőóriás, a géniusz 1919. január 27-én mégiscsak kiszökik – az örökkévalóságba.”

Robotos Imre szavait idéztem, és talán valóban csak kiszökött, mert szelleme, emberi nagysága, és a gondolatai az óta is itt élnek közöttünk a versei által.

Ady igazán soha sem távozott, mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy ma is szinte minden sora és minden intelme valóságnak tűnik, nem is annyira emlékezni kell rá, talán csak érezni kell, hogy mennyire fontos és jelentős mindaz, amit üzenni akart. Igen Ady világosan és határozottan üzent a jövőnek.

1909. júniusában, Nagyváradon az „Új festők” kiállításán elmondott versében így vallott önmagáról.

Sem utódja, sem boldog őse…

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

„Vagyok, mint minden ember: fenség, lidérces, messze fény, szeretném, hogyha szeretnének”  - Szeretjük ! Egy ország, sőt egy világ szereti és méltán emlegeti - bárhová illő szavait idézve - Ady Endrét, nagyok között is tán a legnagyobbat.

Életművét és költészetét méltatni egy emlékező írás kevés és jómagam is kevés vagyok. Halálára emlékezve most az jut eszembe, hogy már súlyos betegen is mennyire aggódott a haza sorsáért és előre mennyire érezte az első világháború hazánkra leselkedő borzalmait. Pacifista volt, ellenezte a háborút, óvni szerette volna hazáját és a haza népét. Hatvany Lajos bíztatására még összeszedte új verseit és 1918 nyarán megjelent az utolsó kötete,  „A halottak élén” címmel.

Ez a kötet a háborús verseit tartalmazza.  Álljanak itt Schöpflin Aladár szavai, tökéletesen kifejezve Ady hazája iránti szeretetét és aggodalmát:

„A mai Ady fölébe került az életnek, olyan teljesen, mint kevesen mások, érzi fájdalmát, kétségét, dühét, egész boldogtalan díszharmóniáját, de köze hozzá mind kevesebb van és alakításában részt venni nem akar, mert megértette, hogy úgyis hiába, a fátum sínjein megy tovább eleve- elrendeltetés szerint minden, vak sors vezeti az embert ködös útján feltartóztathatatlanul... Mégis ez a szkeptikus fatalizmus csak az első, legfelső kéreg, amely alatt forró szenvedések lávája kavarog - a költő úgy érzi az életet, az emberek sorsát, mint a közös törzsről levált faág, melyben még benne remeg a törzs minden szenvedése, vagy mint a partra került kagyló, amelyben benne zúg az elhagyott tenger viharzása. Olyan világfölötti szomorúság van az érzéseiben, az emberfajtának, amelynek tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát és ostobaságát teljes világossággal látja, olyan szánalmas szeretete, a pusztulásnak rohanó, züllő magyar faj tragédiájának olyan átérzése, amelytől mostani versei sokkal mélyebb emberi veleérzéssel telnek meg, mint heves gesztusú, jajgatva síró fiatalkori lírája.”

Krónikás ének 1918-ból

Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyént keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

Ember hajléki már rég nem épűlnek,
Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görgyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek,
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
Rút zsívány-arcok ékesre derűlnek
S íjjedt szelidek szökve menekűlnek.

Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
Emberségesek igen megréműlnek,
Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
Labdázó fiúk halálba merűlnek,
Ős, szép kemencék sorjukban elhűlnek
S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

S szegény emberek még sem csömörűlnek,
Buták, fáradtak és néha örűlnek,
Szegény emberek mindent kitörűlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békűlnek,
S reggelre kelvén megint megdűhűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

Halál-mézőkön bitófák épűlnek,
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
Unják a hullát el- s vissza-röpűlnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.

Ady nem csak a háborút okozó eseményeket látta előre és később sem pusztán a háború veszteségeit siratta, nem csak a harcokra gondolt, hanem valami mást is siratott, valami olyasmit, ami megfoghatatlan, ami a nagy dúlásban talán észrevétlenül odaveszett, az emberséget, magát az embert, az élet szépségét.

Néztük, az Ember
Különbje magas szivárvány-hidon
Istenülésnek a mint neki-vág
És gazdagodik, mind gazdagodó
Kényességekkel, új ingerekkel
S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
Jószág, az Ember: maga a világ.

………………………………………

Óh, hóhér Idő,
Óh, tegnapi Tegnap igéje,
Megrontásoddal megszépült varázs.

/Tegnapi Tegnap siratása részlet/

DAL A BOLDOGTALANSÁGRÓL

Minden, amiben hittünk,
Oda-van, oda-van, oda-van
És szerencsés
És boldog, ki csak önmagáért
Boldogtalan.

Mert minden oda-van,
Minden, amiben hittünk,
Zászlók, kiket ormokra vittünk,
Ma minden oda-van
S boldog, aki boldogtalan.

Boldog, aki boldogtalan
Mert minden oda-van,
Oda-van, oda-van, oda-van.

Azt írtam valahol az elején Ady mindig aktuális és mindig biztat, üzen a jövőnek. Igen, én ezt érzem.

Ne tapossatok rajta nagyon, mert még száguldani akar! - üzeni a végső üzenetet a győzőnek, az életnek és a jövőnek. „Aztán1919. január 27-én mégiscsak kiszökik – az örökkévalóságba.”

Üdvözlet a győzőnek

Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.

Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.

---

Végül pedig felteszem magamnak is a nagy kérdést, mit is jelent nekem Ady és hogyan fedeztem fel  igazán a verseit és a költői nagyságát? Jó kérdés. Iskolásként Adyt szeretni és érteni nem könnyű dolog, mert a gyermeki lélek nem ér fel az ő magasságaihoz és egy gyermek nem érti gondolatainak mélységét és a szimbolizmust. Ady nekem még túl a gyermekkoron is sokáig nehéz és kemény volt, súlyosnak, hidegnek találtam a verseit, pedig akaratomon kívül vonzottak. Újra és újra kezembe vettem és olvastam a kötetet, és azt is tudtam, hogy apám kedveli, nagyon nagyra tartja. Mindenáron meg akartam érteni, aztán csak múlt az idő és egyszer csak hirtelen, szinte villámcsapásként belém hasított Ady hangja. Azt most nem mesélem el, hogy melyik verse váltotta ki belőlem az egyre fokozódó kíváncsiságot,  és azt az igényt, hogy Ady verseit olvassam és ízlelgessem a különös hangulatukat. Szép lassan fokozatosan a hatása alá vont a költői géniusz. Van a verseinek egy megmagyarázhatatlan, de erősen szuggesztív hatása. Bármiről szól is a vers, bármi is a mondanivaló Ady minden sora buzdít, lelkesít, felkavar. Különös erőt sugároz. Nem lehet néven nevezve költői nagyságokat összehasonlítani,  egyiket egyszerűen szeretjük, a másik elandalít, elvarázsol,  némelyiket  csak csodáljuk, megint másikat  élvezzük, akár  egy dallamot. Esetemben a jó meghatározás, Adyt csodálom.

Adyval kapcsolatos érzéseimet, gondolatimat jól példázza egy orvosnő vallomása, aki élete utolsó nyarán látogatta meg Csucsán és orvosként is megvizsgálta az akkor már nagyon beteg Adyt.

Egy fiatal kolozsvári orvosnő, dr Kovács Margit (Ady Kérte, vizsgálja meg) a következőket jegyzi fel:

„Ma is borzongva gondolok rá - írta évtizedekkel később - de elönt a személyes varázs melege és fénye is. mely Adyból áradt. Én hiszek abban - és ezt majd fel fogják fedezni - hogy minden ember kisebb nagyobb mértékben energiaforrás. Ady hatalmas energiaforrás volt,, csak úgy sugárzott a szeméből , a keze fogásából, a hangjából való rejtelmes, hallatlanul vonzó erő. /1918 aug. végén volt, az utolsó csucsai évben...”/

Igen, Adyt valóban csak csodálni lehet, ma is hat és meggyőződésem, hogy örökké hatni fog  a varázs, a borzongató erő, ami a verseiből sugárzik.