Radnóti varázslat...

2013. máj. 3.

1909. május 5.én született Radnóti Miklós (Glatter Miklós néven) Budapesten. Születésnapja idén éppen anyák napjára esik, de Radnótira akkor is muszáj emlékezni. Szomorú, hogy a varázslatos szavú költőnek egész költészetéből mementóként a fasizmus borzalmai közepette írott verseit forgatjuk a legtöbbet.

Egy önéletrajzában így ír magáról, gyermekkoráról: „Iker gyerek vagyok, öcsém és édesanyám meghaltak születésemkor. Anyámat az ikerszülés ölte meg, nem bírta a szíve, öcsém gyönge volt, elszívtam tán tőle az életerőt. Tizenkét éves voltam, meghalt apám is. Az anyámat nem ismertem, az apámra valójában alig emlékszem, néhány éles, de összefüggéstelen képet, emléket becézek róla magamban…” Anyai dédnagynénjei nevelték tovább, velük élt Budapesten egészen a házasságkötéséig.

Költeményei tele vannak lírával, szépséggel, érzelmekkel, játékossággal és nagyon hangulatosak. Egy szeretni nagyon tudó, szeretetre vágyó és nagyon finom lelkű ember megnyilvánulásai. A teljesség igénye nélkül érdemes kicsit belemerülni a korábbi verseibe és gyönyörködni bennük. Hangulatuk egészen sajátos és magával ragadó.  Varázslat. Radnóti - varázslat

PIRUL A NAPTÓL MÁR AZ ŐSZI BOGYÓ

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem hisz egyedül és ha papot lát rettenve suttog: csak fű van és fa; nap, hold, csillagok s állatok vannak a tarka mezőkön. És elszalad. Por boldogan porzik a lábanyomán. Pedig fönn a kertek felé feszület is látja a csókját és örömmel hull elé a búzavirág, mert mindig hiába megcsudálja őt egy szerelmetes, szakállas férfiszentség. Tizennyolc éves és ha nélkülem van, hallgatva jár, mint erdős partok közt délidőn jár a nyári víz s csillogó gondot ringat magában arról, hogy sohasem telünk el a csókkal és szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó. 1930. szeptember 1.

ESTE A KERTBEN

Égen az újhold oly vékonyka most, mint apró seb, melyet a fecske ejt, villanva víz szinén és utána rögtön elfelejt. Már éjszakára ágyazott a kert, az álmos sok bogár virágba bútt s a hetyke tulipán álldigálva ágyán, elaludt. Könnyen lépek hát s arra gondolok, hogy asszonyomnak nyakán a konty tán olyan, mint szusszanó arany pont egy boldog vers után. S mondom a verset; törekedik már s úgy hangosodik szájamon, mint hű lehellet csók után és mint avar között az új fű. S verssel térek a házba, ahonnan az asszony fut elém és hordja hó nyakán a kontyot, mely ha kibomlik, arany lobogó. 1934

OKTÓBER, DÉLUTÁN

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni, s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról, hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, - mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését. De nap kacsintgat át fodrán a lombnak, vad darazsak dudolnak körül haraggal. És a lomb makkal felel és feleselget, hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni. Fanni fölébred és álmos szeme kék, keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal békít a lombbal, végigsimít a számon s ujját ott tartja három harapós fogamon még, hogy ne beszéljek. Így készül az új csend és a csendből odafent sziszegve eső hatnapos esső, mely elmossa a makkot s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert. 1934

ISTENHEGYI KERT

A nyár zümmögve alszik és a fényes ég magára vonta szürke fátyolát, kutyám borzol, fölmordul s elrohan, megugró árnyat lát a bokron át. Öreg virág vetkőzi sorra szirmait, pucéran áll és félig halottan, gyönge barackág ropog fölöttem s terhével lassan a földre roggyan. Ó, ez a kert is aludni s halni készül, gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé. Sötétedik. Halálos kört röpül köröttem egy elkésett, szőke méh. S fiatal férfi te! rád milyen halál vár? bogárnyi zajjal száll golyó feléd, vagy hangos bomba túr a földbe és megtépett hússal hullsz majd szerteszét? Álmában lélekzik már a kert, hiába kérdezem, de kérdem ujra mégis. Gyümölcsökben a déli nap kering s hűvösen az esti öntözés is. 1936

OKTÓBERI VÁZLAT

Reggel, fa alatt fagyott verebet tépett a kutyám és napsütött nyári tornyok alatt most sárban jár cifra lábakkal, legény a lány után; ma már dalolva vár testvérei közt régen halottan a nagy fa, sötét erdőkön tüzelésre és leveles, bő élete jajdul a fejsze alatt, mint kispapok őszülő bánata fordúl imásan, miséken lesett fiatal apácák hites, hófehér teste felé, a hűvösödő esti időben; ökörnyál kötött ki újra már szigorú bokrainkon, de a Tiszán még mesélnek dévajos játékról titkosan az árnyak és csöndesen elmulat a táj. 1930. október 6. Válogatok a kedvenceim között, nem másolhatok ide egy kötetet, de nem tudom kihagyni az apró kis gyöngyszemeket, a kedves kis remekműveket a Naptár darabjait. JANUÁR Későn kel a nap, teli van még csordúltig az ég sűrü sötéttel. Oly feketén teli még, szinte lecseppen. Roppan a jégen a hajnal lépte a szürke hidegben. 1941. február 5. FEBRUÁR lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó; csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorint. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a veréb. 1941. február 21. MÁRCIUS Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad, vidám, kamaszfiús szellőkkel jár a fák alatt, s zajong a március. A fázós rügy nem bujt ki még, hálót se sző a pók, de futnak már a kiscsibék, sárgás aranygolyók. 1941. február 26. ÁPRILIS Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt. 1939. március 12. MÁJUS Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek. 1941. február 25. JÚNIUS Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő. 1941. február 28. JÚLIUS Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség ül a fényesarcu fák felett. 1940. június 12. AUGUSZTUS A harsány napsütésben oly csapzott már a rét és sárgáll már a lomb közt a szép aranyranét. Mókus sivít már és a büszke vadgesztenyén is szúr a tüske. 1940. július 21. SZEPTEMBER Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz. 1940. július 15. OKTÓBER Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri. 1941. február 7. NOVEMBER Megjött a fagy, sikolt a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán. 1939. január 14. DECEMBER Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál. 1941. február 11. Mennyi kedvesség, játékosság van ebben a kis versben! Bájoló Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám, s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel. Kékje lehervad lenn a tavaknak, s  tükre megárad. Jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged. Mossa az eső össze szívünket. 1942. Radnóti is megénekelte Párizst, versét olvasva úgy érzem könnyű léptekkel sétálgatok Párizsban. PÁRIS A Boulevard St Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom, hangod mintha tárna visszhangzana, szívemben szól ma még. A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék. S balról, a park nagy fái közt az egyik úgy sárgált az égre, mintha előre látná már az őszt. Szabadság, hosszucombu drága nimfa, aranyló alkonyatba öltözött, bujkálsz-e még a fátylas fák között? Mint hadsereg vonult a nyár, port vert az úton és dobolva izzadt, hűs pára szállt utána már s kétoldalt szerteszét lengett az illat. Délben még nyár volt s délután esős homlokkal vendégségbe jött az édes ősz. Úgy éltem akkor, mint gyerek, kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó öreg, ki tudja már: a föld kerek. Zöld voltam még s szakállam mint a hó. Sétaltam és kinek volt gondja rá? Később leszálltam én a forró föld alá. Hol vagytok ó, zengő állomások: CHÁTELET-CITÉ - St. MICHEL-ODÉON! S DENFERT-ROCHEREAU - úgy hangzol mint egy átok. Térkép virágzott foltos nagy falon: Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom. És zúgni kezd a testszag és az ózon. S az éjszakák! az éji vándorút a végekről a Quartier felé! Páris felett a furcsán elborult hajnal mégegyszer felszürkéllik-é mikor a versírástól részegen és félig alva már aludni vetkezem? Ó, visszatérni, tűnő életem nehéz sodrából lesz-e még erőm? A lent bűzölgő olcsó étterem macskája párzott fönt a háztetőn. Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é? Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen ricsajban úszhatott a hold alatt Noé. 1943. augusztus 14. Szeretett feleségéhez Gyarmati Fannihoz számtalan kedves, szép szerelmes verset írt.

Szerelmi ciklus

Vetkőztél tegnap az ablak előtt
a beszűrődő lila fényben
kacagtak az árnyad vonalai
és a megfogyott, könnyes holdsarló
babonás arany kalapként, remegőn
koszorúzta meg a hajadat...

, a fal mögül a szomszédban
valahol gramofon zenél egy régi
volgaparti, bús melódiát és
az óra nyögi kinn az éjfelet...

Hagyd ott az ablakot, az aranyos
holdas kalapot és dobd a ruhát
a hallgató, fekete székre
és a meztelenséged add nekem.

Reichenberg, 1928. február 7.

Az illatod bolondja voltam,
úgy hajtottam hozzád a fejem,
mint télen illatos, idegen
párás virágokhoz, amelyek
japán vázában remegnek egy
alkonyuló szobának asztalán
és az illatuk a nyárról mesél.
Oly vigyázva, halkan csókoltam
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon
és sokáig megmaradjon nekem,
de hiába, az illatod elszállt
és én egy régi parfőmnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson.

Reichenberg, 1928. fabruár 21

Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.

karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.

Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.

karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.

Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

EGYÜGYŰ DAL A FELESÉGRŐL

Az ajtó kaccan egyet, hogy belép, topogni kezd a sok virágcserép s hajában egy kis álmos szőke folt csipogva szól, mint egy riadt veréb. A vén villanyzsinór is felrikolt, sodorja lomha testét már felé s minden kering, jegyezni sem birom. Most érkezett, egész nap messze járt, kezében egy nagy mákvirágszirom s elűzi azzal tőlem a halált. 1940. január 5.

TÉTOVA ÓDA

Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben. 1943. május 26.

Gyönyörű vallomás a Tétova óda, hétköznapi apróságokról beszél és milyen szépen! Kívülről tudom és sokadszor olvasva is mindig megigéz.

Folytathatnám a sort, sok - sok, kedves szép verset mutathatnék még. Anyák napja előtt ide kívánkozik még az édesanyjáhozl írt döbbenetes erejű verse.

HUSZONNYOLC ÉV

Erőszakos, rút kisded voltam én, ikret szülő anyácska, - gyilkosod! öcsémet halva szülted-é, vagy élt öt percet, nem tudom, de ott a vér és jajgatás között úgy emeltek föl a fény felé, akár egy győztes, kis vadállatot, ki megmutatta már, hogy mennyit ér: mögötte két halott. Mögöttem két halott, előttem a világ, oly mélyről nőttem én, mint a haramiák; oly árván nőttem én, a mélységből ide, a pendülő, kemény szabadság tágas és szeles tetőire. Milyen mély volt gyerekkorom, s milyen hüvös. Hívó szavad helyett kígyó szisszent felém játékaim kis útain, ha este lett s párnáimon vért láttam én, a gyermeket elrémitő, nagy, hófehér pehely helyett. Milyen mély volt gyerekkorom, s milyen magos az ifjúság! A két halál megérte-é? - kiáltottam a kép felé, mely ott sütött szobám falán. Huszonnyolc éves voltál akkor, a képen huszonöt talán, ünnepélyes ifju nő, komolykodó, tünődő. Huszonnyolc éves voltál akkor, most ugyanannyi lettem én, huszonnyolc éve, hogy halott vagy, anyácska! véres szökevény! Anyácska, véres áldozat, a férfikorba nőttem én, erősen tűz a nap, vakít, lepke kezeddel ints felém, hogy jól van így, hogy te tudod, s hogy nem hiába élek én. 1937 http://youtu.be/jc_OtRN9juE