Ady és Léda...Léda és Ady
2011. január 27. 18:22
Léda, azaz Brüll Adél, egy jó házból való úrinő volt az ifjú Ady nagy szerelme. Kettőjük szerelme egy különös, hétköznapi mércével aligha mérhető héjanász volt.
E versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket.
Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő
lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében.
Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem.
Engedtem őket életre jönni, s átnyújtom őket Léda asszonynak.
Léda, Léda, kóstolgatom a nevet, ami az Adél név hátulról olvasva, amúgy pedig és bizonyára nem is véletlen, a szépséges mitológiai királynő neve, akit Zeusz hattyú képében hódított meg. Jól illik ez az Ady által verseiben is használt becenév az asszonyhoz.
Brüll Adél igazi dáma, nagyasszony volt, elegáns termettel, szép alakkal és az előnyös külsőhöz jó neveltetéssel, figyelemre méltó műveltséggel rendelkezett.
Eredeti elképzelését és vágyát tekintve sikertelen, de lehetőségeit tekintve nem éppen előnytelen, talán boldogtalan házassága kényelmében megengedhette magának Párizst, a bohém, vidám életet és a lánglelkű ifjú titánt, azaz Ady szerelmét. Léda tapaszalt, izgalmas nőként megszerezte és talán kárpótlásul kapta az élettől a férfi odaadását és pluszként, csodaként, múzsájaként a költészetének egy szép részét.
Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.
Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő isten, összetépett lélek,
Elesett titán. De itt van a párom:
Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat várom.
Bús asszony-ember, de lelke Nap üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
Didó királynő, csókolva is vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
Bíborra termett, egyetlenegy némber.
Ady sem volt egyszerű eset, nem úgy képzelem, hogy Góg és Magóg fia csak úgy észrevétlenül esett Léda csapdájába. Tetszett neki az izgalmas asszony, a nő, aki ellenállhatatlanul képes felkorbácsolni a vágyat, aki meghódítható és méltó egy bohém, vadóc költő szerelmére.
MEG AKARLAK TARTANI
Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.
Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.
Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.
Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.
Testedet, a kéjekre gyultat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.
Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.
Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.
Megkapták és megérdemelték egymást. Két erős egyéniség titkos, szakadatlan dúló párbaja és mindent elsöprő ölelése volt a szerelmük. Tépték, marcangolták egymást a szenvedélyben.
TÜZES SEB VAGYOK
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Kezdetben sokat utaztak, sokat szórakoztak, szinte egy percet sem töltöttek el egymás nélkül. Csak néha kellett valamelyiküknek egyedül elutazni a dolgára. Sőt együtt is laktak, mi több együtt Léda férjével is.
LÉDA A HAJÓN
Hurráh, jön az Öröm hajója
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén,
Én asszonyom, már látlak, látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugye kivánsz? Én is kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.
Óh, jaj, szédülök itt a parton,
Óh, jaj, most mindjárt itt leszel,
Kérdezlek majd és kérdezel
És összecsap két szomju-lélek
És fejemet kebledre hajtom.
Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.
Óh, jaj, mi rég nem láttuk egymást.
Az egész érzelemkavalkád hátteréül pedig ott volt ezer szépségével, csodájával, varázsával Párizs, ott kezdődött és teljesedett ki szerelmük.
Íme mit is jelentett Adynak Párizs, Lédával
A SZAJNA PARTJÁN
A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.
A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.
Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.
Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecilia hajol lelkemre
Álmatagon.
A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.
Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.
Nem tehetek ide minden verset, pedig legszívesebben mindet idetenném. Ady imádta Párizst, imádta Lédát, boldog volt, boldogok voltak.
A vége felé ez a nagy, különös szerelem talán már se Veled, se Nélküled kapcsolattá vált... Ki tudja kiégett, avagy éppen túlfűtötté vált a szenvedély, folytathatatlan pontra jutott az együttélés. Ady menekült, a nő, Léda, a szerelmes, megtartani akaró asszony nehezen engedett, de vége lett...az egy külön történet, egy kis "dráma".
Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet
2011. február 9. 16:37
A felnőtt emberek közül nyilván szinte mindenkivel előfordult már, hogy szakított valakivel, vagy szakítottak vele. Különös dolog a szakítás. A szakítást megelőző lelki állapot pedig bizony különös lelki állapot. Ez a rendhagyó érzelem mindenkit megvisel, olyan se vele, se nélküle érzés, csak annyi a biztos, hogy az érzelem, a kapcsolat már nem tökéletes. A menni vagy maradni, a döntés ilyenkor már csak idő kérdése.
Maga a szakítás már szinte megkönnyebbülés, de mindenkit megvisel, kit nagyon megsebez, tán egy életre is, kinek a sebeit könnyebben begyógyítja egy új szerelem. Annyi bizonyos nem nyomtalan egy szerelem után az eltávolodás.
Ady és Léda között szenvedélyes szerelem izzott, nagy része volt benne a testi vonzalomnak, a pusztító szenvedélynek. Az lázas rajongás és a egymást marcangoló gyötrődés hullámai jellemezték szerelmüket. Talán már elejétől fogva benne volt ebben a szerelemben, hogy önmagát fogja felperzselni, elégetni. Léda asszonyisága nagy hatással volt Adyra, lebilincselte vonzereje és hogy még nehezebb legyen folytonos féltékenység gyötörte.
Tény, hogy viharos és izgalmas kapcsolatuk egy idő után kiégett. Ady szabadulni akart, az asszony meg inkább magához kötötte volna az ő lánglelkű költőlovagját.
Szerencsére Ossián barátunk felhívta figyelmemet a nagy szakítást szimbolizáló vers előhírnökére, amiből már világosan látszik, érződik, hogy a kapcsolatuk a végét járja.
Valaki útravált belőlünk
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.
Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.
Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.
Ez a vers magában hordozza a bizonytalanságot, sorra vetíti elénk azokat az érzéseket, amik jól jellemzik a se veled, se nélküled állapotot. Azt az érzést, amikor a szív és a lélek már kezd kiüresedni, nem tombol bennük a szerelem.
„Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.”
Tán a test még keresi tétován, a megszokott mozdulatokkal a megszokott gyönyört, de már hiányzik a varázslat, a kábulat, a mámor belőle. Nem lángol, nem él, parázslik, haldoklik a szerelem és a szenvedély. Jön helyette a búcsú fájdalma és a szabadulás ígérete.
„Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.”
Az Elbocsátó, szép üzenet-ről
A fenti, a végső búcsút megjósoló költemény csak rövid idővel előzte meg az igaz nagy, szenvedélyes, kegyetlen szakítás legendássá vált megnyilvánulását, mégis erősen megváltoztak Ady érzelmei. Nincs már más benne csak a szabadulás vágy.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Eltűnt lelkéből a fájdalmas mélabú. Még egyszer utoljára belemar szerelmébe, de nem puha visszahúzott karmokkal, hanem élesen, fájdalmasan, szinte vádlón. Úgy, mintha minden elmúlt szerelem szenvedését is Lédán kérné számon.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
Elmondja, hogy Léda bármilyen csodás asszony is, bármekkora is volt szerelmük, nélküle csak egy ismeretlen és a búcsú után az asszony általa, versei által lesz még több, feledhetetlen.
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Azért ez így nagyon kegyetlen! Ebbe a versbe egy szerelem halála kapcsán - és mivel az őt magát is meglehetősen meggyötörte - Ady talán önkéntelenül beleömlesztette összes önzését, minden kegyetlen szeszélyét, egész ellentmondásos lényét, olykor a „zseni és az őrült határán” hánykolódó lelkét.
Menekült, mert nyugtalan volt, már mást akart, nem vágyott Lédával állandóságra. Az asszony mélyülő ragaszkodása, marasztalása zavarta, űzte, nem volt maradása. Úgy akart kikerülni a kapcsoltból, hogy Léda ne csak bánatot, esetleg haragot, bosszút érezzen, hanem azt, hogy milyen „szegény-szerencsés”, mert az Ő szerelmét birtokolta.
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Meggyőződésem, hogy bármilyen súlyos, kegyetlen búcsú ez a vers mégis csak azt bizonyítja – számomra - hogy egy hatalmas, elsöprő, imádó-marcangoló, nagy szenvedély volt a szerelmük.
Íme a vers!
Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Ez pedig a költemény megjelenése után még Léda utolsó levele Adyhoz, mert úgy érezte 10 év szerelmet így lezárni, lehetetlen.
"Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szeretném magát még egyszer látni egy pár pillanatra. Okát sem tudnám megmondani, miért – mondanivalóm nincs semmi, csak egyszerűen látni óhajtanám egy-két percig és menni tovább újból. Talán nyugodtabban mennék.
Egy nehéz operációra voltam itt, és pénteken elutazom. Az express Bécsben áll egy néhány percig, s ez a legközelebbi város oda, hol maga van, ha ugyan ott van, mivel ezt sem tudom biztosan, nem kérdeztem senkit erről, csak úgy szimatolom. Megtenné ezt a négy órás utat hogy Bécsben megláthassam, egyebet nem tudtam erre az én nagy kívánságomra kieszelni. Magánál ez nem jelentene mást, mint egy udvariassági gesztust minden következmény és utóhatás nélkül, nekem talán jót tenne vele, és minden maradna „sans lendemain” mindkettőnk részére. Ha tehát ezt megtehetné, úgy küldjön Bubi címére egy rövid táviratot egy szóval: „Jövök”. Akkor én pontosan megtáviratozom egy nappal elutazásom előtt az express pontos érkezését Bécsbe. Ha valami, bármely okból nem jöhetne, vagy nem akarna jönni, úgy kérem, ne táviratozzon, sem ne írjon semmit, úgy lesz a legjobb. Azt hiszem, látni fogja, hogy dacára mindennek, csak a gentlemanhez folyamodtam, és ezt érzem most is magában. E levelet kérem, ha jönne, adja át nekem a vonatnál – ha nem jöhetne, küldje be Bubi címére."
Ady erre nem reagált, Ő már befejezte.
Megint csak a magam szemszögéből látottakat írtam le, azt, amit én gondolok bele és érzek ezekben versekben. A hivatalos elemzők és az életrajzi adatok alapján kutatók nyilván sok minden mást is meglátnak, észrevesznek bennük.
Nem tehetek ide minden verset, pedig legszívesebben mindet idetenném. Ady imádta Párizst, imádta Lédát, boldog volt, boldogok voltak.
A vége felé ez a nagy, különös szerelem talán már se Veled, se Nélküled kapcsolattá vált... Ki tudja kiégett, avagy éppen túlfűtötté vált a szenvedély, folytathatatlan pontra jutott az együttélés. Ady menekült, a nő, Léda, a szerelmes, megtartani akaró asszony nehezen engedett, de vége lett...az egy külön történet, egy kis "dráma".
Léda után...Csinszka előtt...Osszián írása
2011. február 9. 19:30
Megtörtént a szakítás Ady és Léda között, megszületett az a csodálatos remekmű, az Elbocsátó, szép üzenet. Léda is búcsúzik, emészti magában a gyötrelmes szerelmet, a számára kegyetlen véget...
Hogyan lesz ezután, vajon mivel tölti ki Ady a Léda után keletkezett kétségtelen nagy űrt? Mi történik ezzel a nyugtalan, talán már beteg, gyötrődő, hullámzó kedélyű emberrel? Nincs női kéz és női szív, aki enyhítené vergődését?
Van-e számára igazi szerelem Léda és Csinszka között vagy csak menekül a léha életbe, a tivornyákba, az italba vagy édeshez és a költészethez?
Íme a kérdésekre a válaszok Osszián tollából!
Elmúlt már a szerelem Ady részéről, 1912 telére. Léda levelekkel ostromolja.
Megszületik az Elbocsátó szép üzenet előzménye: a „Valaki útravált belőlünk”
„Mint elárvult pipere-asztal
Mint falnak fordított tükör.
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk.”
Az egész vers a szerelem elmúlásáról, és ennek fájdalmáról szól, az utolsó találkozás előtt már kész, április 16-án jelenik meg a Nyugatban.
Ady szanatóriumban: Adél viszont úgy dönt, váratlanul Budapestre megy. Szinte menekítik előle Adyt, de nincs mese, minden ott folytatódik, ahol abbahagyták, de már nagyon rövid ideig.
Új szereplő lép a színre, ő a katalizátor, bár álmában sem gondolta volna soha: dr. Nyáry Jenő, egy pesti bank ügyésze. Kerülgeti a szépasszonyt, az meg - rossz taktikával és aránytévesztéssel – ezzel az úrral akarja féltékennyé tenni Adyt.
Ady úgy lát át az embereken, akár az üvegen, semmi kétsége a trükkről, de ürügynek jó ez a flört. A szakításra.
Idézet Brüll Berta talán egyetlen hiteles beszámolójából:
„…Ady beállít (Berta pesti lakásába, ahol Adél megszállt). Lédával együtt van a szobában, én a mellette lévő szobában tartózkodtam, és egyszer csak hallom, hogy nagyon kiabálnak egymásra. Aztán Ady dühösen elmegy és becsapja az ajtót. Kérdeztem Lédától, mi történt megint.
Hallottad, veszekedtünk. Ő egy gorombaságot vágott az arcomba, én arcul ütöttem, és azt mondtam: Most már mehet. Ez történt. „
Finita la comedia. Jön az epilógus, jön a bosszúvers.
Természetesen az Elbocsátó szép üzenetről van szó, de a szanatóriumban más is történik, mint versírás. Ady szerelmes lesz.
„Április folyamán megjelent a szanatóriumban üdülés céljából egy Arad-megyei úriasszony.
A finom megjelenésű, vörhenyesszőkehajú, kékszemű, fogékonylelkű, művelt fiatal
nő hamar felébresztette Ady érdeklődését.”
Ez volt Bisztriczy Józsefné, Csutak Médi. Aradi szépasszony, egy valóban finomlelkű, kedves és kellemes asszony. Ady beleszeret, egyből és talán ő lesz a főok a nagy, gonosz vers megírására.
Ezt a szerelmét a költő „Ada" névvel ruházta fel a Hűség aranyos kora című versében, mondván:
„Hadd nevezlek téged Adának,
Nevem olvasztván és neved,
E titkos drága asszony-névvel
Ne tudják
Soha, hogy én kit keresztelek."
Ada férjes és tisztességes asszony, a liezonnak lassan vége, és belép a színre a femme fatale.
A femme fatale 19 éves orvostanhallgató, és gyönyörű. Ő Böhm Aranka, aki Karinthy Frigyes feleségeként , és borzasztó végű sorsaként híresült el (Auschwitzban végezte 1944.ben), de talán akkor még nem volt olyan veszélyes női tigris, ahogyan később leírják (kétség kívül, érett korában is rendkívül vonzó volt), mert a szerelemnek hamar vége. Mintegy 15 vers születik, az irodalomkritikusok mellőzik némileg - a versek nem válnak jelentőssé Ady költészetében.
„Gyulladj föl karcsú, piros Fároszom,
Fiatal évek büszke toronyrabja,
Lángoló arcod pirban hogy fogadja
Dacos arcú, vén bolyongóját
Földöntúli, titkos, ős tengereknek.
Hol ájult, szent kikötőkben szeretnek
S lecsavarják az Ég rossz lámpáit,
Hol lángolnak Napok gyanánt a csókok,
Onnan jött meg a te bódult hajósod.
Szökött, futott, hogy szent, ellopott Éjben
Mesékkel és csókokkal bújjon el
Friss karjaid meleg kikötőjében.”
Mylitta következik, ez már egy másik szanatóriumi ismeretség, és speciális mai vonatkozása is van. A hölgy ugyanis Zwack Mici, egy korabeli bankár szép felesége, és igen, a Zwack család rokona. Az unicumos és bortermelő Zwack-ok nem is olyan régen borfajtát neveztek el a híres nagynéniről, akihez Ady mintegy 29 verset írt.
Sudár fa állott, óriási,
Tavasz delén a napsütésben,
Ezer a lombja s a virági
Büszkén ragyogtak hószin fényben.
Véletlen kertjében bimbózott
Pazar dús virágsátor, kevély,
Hamis asszony odalopózott,
Pajzán és huncut jó-rossz személy.
Gondoltam hanyag keze, a szél
Belekapott galyba, virágba,
Hullott, keringett a sok levél
Belesodródva forgó árba.
Volt két virág más másik ágról
De egy volt szirmuk s kelyhük színe,
Alig nyíltak s tudtak egymásról
Széjjel sodródtak már messzire.
Dühös örvényben, forgatagban,
Egyik ide, másik odaszállt.
Mig végre piros alkonyatban
Szél koma belefáradt, elállt.
Pihegve egymás mellé hulltak,
Két fáradt virág más-más ágról,
Félőn, halkan összesimultak,
Megremegtek a boldogságtól.
És szomorúság volt a nászút
Édes, tiszta, bánattal teli,
Színesebb, mélyebb virulásuk
S összeforrt szivük harmatkönny fedi”
Zwack Mici asszony szép kort ért meg, egészen a 70-es évekig Amerikában élt, néha akkor már hazajött és boldogan adott interjút, emlékezve a szép időkre, amikor a századelő legnagyobb költőjének múzsája lehetett.
A szőlőfajtát természetesen Mylitta névre keresztelték a Zwackok.
Zsuka.
Jöttek női csukák, tömegével, valósággal üldözték a költőt, és aztán jött Dénes Zsófia. Bizony ő egy csodalény volt: 102 évig élt, kortalanul csodás, friss szellemmel élete végéig, és, bár nem volt unalmas élete (3 férj, ha jól számolom), világának meghatározó élménye az volt, hogy a gyűrűs menyasszonya lehetett Ady Endrének, az akkori költőkirálynak.
A titánnak.
1913 novemberében találkoztak. Kölcsönös vonzódás: Ady ezt a nagyon művelt, decens, halkszavú, gyógyító kezű („Simogass csak, olyan jó a kezed… írja egyik versében), okos teremtést szeretné maga mellett tudni. A találkozás harmadnapján már megkéri Zsukát (élete végéig így hívta, aki ismerte), ő igent mond, de a házasságból nem lesz semmi.
Dénes Zsófia Ady ügyben megfellebbezhetetlen tekintély még ma is. Ő maga százféleképpen – de mindig logikusan – elmagyarázta miért nem jött össze a frigy (Ady szexuális hűtlensége, a mama ellenzése, aki állítólag elzárta a 30 éves özvegyasszonyka - Zsuka iratait, hogy ne tudjon házasságot kötni a beteg emberrel. Benedek István szerint viszont visszahőkölt pl. a luesz elől, szó ami szó, nem lett házasság, de 11 szép vers mégis született, és ezek a nagy versek közül valók. Figyeld, milyen csoda következik. (Élet helyett órák).
1. Énekek éneke így énekellek:
Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
Időben-siker, pénz, háboru, béke
S egy teljes asszony szíve szivem mellett,
Legszebb ágyamban szerelmek nem dultak,
Legjobb köntösim selymei fakultak
S legjobb vágyaim a szivembe fultak.
2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
Hatvan királynő termeit lezártam:
Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
És íme, árva Libánus-fa ágyam,
Ezüst, erős oszlopai remegnek,
Gyüretlenek a bársony, puha leplek
S homálya van az arany-mennyezetnek.
3. Kinek az innye olyan édességes,
Nem jött el az én mátkám s esteleg már.
A messzi csillag miért olyan fényes?
Miért fut el a csillag és a mátka?
A hervadt ajak miért olyan éhes?
Az én mátkám nem jön, hiába várom,
Fussatok nők, termeitek kitárom,
Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom.
4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
S eláltatott hőse az akarásnak
Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rám-szórták,
Elkábítottak olcsó mandragórák
S az Élet helyett nem jöttek csak órák.
Zsuka asszony később a fényből, amit rászórt a géniusz, élete végéig eléldegélt, könyvek és cikkek sokaságát kiadva, de ami tény: múzsa volt, nem is akármilyen, és nem is akármilyen versekre ihlette a titánt.
Aztán mindent vitt a nagy (kis) pókerjátékos, Boncza Berta. Csinszka.
Ady és Csinszka...Csinszka és Ady...
2011. február 5. 11:20
"Ebbe a nagy sötétségbe – az elűzött Léda helyett – egy intézeti lányt fúj be a végzet. Míg szívét az utolsó látomások zúzzák, a vén legénynek van ideje ezért a lányért harcolni s mint feleségével összebújni s együtt bujdokolni" – írja Németh László
Csinszka, polgári nevén Boncza Berta, Ady felesége és múzsája, Erdélyben, Csucsán született, (1894. június 7-én) apja Boncza Miklós földbirtokos, ügyvéd, országgyűlési képviselő volt.
Berta akinek édesanyja belehalt a szülésbe, a lehető legjobb nevelést kapta, egy svájci intézetbe járt. Hazatérve a hatalmas Boncza-kastélyban élt.
A szeszélyes lány nagyra törő álmokkal bírt, Szendrey Júlia nyomán mindenáron híres költő felesége szeretett volna lenni. Adyt szemelte ki, már az intézetből rajongó leveleket és verseket is küldött neki. Ady éppen Lédától szabadulva féktelen élvhajhászásba menekült. Először érzéketlenül fogadta a lány leveleit, de Berta szívóssága, fokozódó bizalmassága végül csak hatottak.
Ady akkor egyre aggasztóbbnak látta a politikai helyzetet, érezte a háború sokasodó előjeleit és a lumpolást, az alkalmi nőket megunva otthonra, feleségre vágyott. Az ifjú Boncza Berta szerelme talán pont kapóra jött neki. Így 1914-ben ellátogatott Csucsára, „egymásra találtak” és hamarosan meg is kérte Berta kezét. A szigorú apa hevesen ellenkezett. Nem csoda, hogy nem akarta egyetlen lányát a léha költőhöz adni. Ady magát ekkor tréfásan Csacsinszky lengyel grófnak nevezte, Berta pedig Csacsinszka, becézve Csinszka lett. Innen ered a híres becenév.
Az apa ellenére, árvaszéki engedéllyel 1915. március 27-én Budapesten megtartották az esküvőt, majd Csucsára költöztek, a kastély mellett álló kis házba. Csinszka odaadással ápolta az ekkor már beteg Adyt, aki „cserébe” sorra írta a gyönyörű verseket, szerelmi lírájának legszebb gyöngyszemeit.(Őrizem a szemed, Ceruza-sorok Petrarca könyvén, Vallomás a szerelemről, Akkor sincsen vége, Egy háborús virágének).
1917 januárjában meghalt Boncza Miklós, a házaspár Pestre költözhetett a tőle örökölt lakásba. Adynak 1914 óta nem jelent meg verseskönyve, akkor Hatvany Lajos biztatására és az ő támogatásával újabb verseinek válogatott gyűjteményét készíthette elő, A halottak élén címmel. 1918 augusztusában meg is jelent a kötet. Ady ekkor már nagyon súlyos beteg volt és 1919. január 27-én meg is halt.
Nekem ez a legszebb Csinszka vers! De, nekem nagyon szomorú. Soha nem ilyen szereleme vágynék. Vajon erről álmodott Csinszka a svájci intézetben, mikor rajongó leveleit írta?
Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Ebben a szép szerelmes versben már nem az a gyötrő féltékenységgel párosuló szenvedély lobog, mint a Léda iránt táplált ifjonti érzésben.
Már vénülő kezemmel, már vénülő szememmel írja magáról Ady, hiszen egy 40 körüli ember még nem vén. A versben benne van a Csinszka fiatalságába való kapaszkodás, az új szerelem édes menedék mivolta. Belebújni a kedves karjaiba, a szerelembe a háború réme, a betegség réme, a saját belső nyugtalansága elől. Szerelmi vallomás a meddig még fájdalmával.
Vallomás a szerelemről
Hetedfél országban
Nem találtam mását,
Szeretem beteg, szép,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.
Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.
Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban
De nagyon szeretem.
Ezek a sorok az ifjú hitves szerelemre, szeretetreméltóságát idézik, de a szomorkás és mégis önző lényeg, a menekülés az utolsó versszakban világosan megtalálható. Szerelmi vallomás és önzés egy gondolatba sűrítve.
Ady Endre: Akkor sincsen vége
(Kicsi Csinszkámnak küldöm.)
Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.
Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.
Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát - akkor sincsen vége.
Ez a kis üzenet egy nyugalmas, békés, olyan elmélázó hangulatban születhetett. Ady elmondja szerelmének, kicsi Csinszkájának kedvesen, gyengéden, hogy mit jelent neki az odaadó ifjú asszony szerelme, aki cserébe egy beteg, mogorva embert láthat, aki meg nem bánta. Talán kicsit játékos, mindenképpen más hangulatú ez a vers, mint a többi.
De ha mégis?
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.
Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.
Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.
Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégiscsak tegnapi embernek.
Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.
De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.
Ezekből a komor sorokból szomorúság, fájdalom szól, gyenge kiáltás, néma sikoly, reményvesztettség, kétségbeesés, a betegség gyötrelmei jönnek elő sorról sorra. Könyörgés az ápoló, védő kedveshez, jaj nekem, ezerszer is jaj, drága kicsi társam.
Ceruza-sorok Petrarca könyvén
Itt az irás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bőgött így ezelőtt,
Így írtak a hajdani nem szeretettek,
Így írtak a régi, bús szeretők.
Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sírást és sírni talán szabad.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretők.
Ehhez a költeményhez én nem sokat tudok szólni, önmagáért beszél, benne van az egész élete, régi bús szeretők, eltékozolt szerelmek, a betegség gyötrelme, a legvégső kapaszkodás a szeretetbe.
És végül a búcsú, búcsú mindentől, a múlttól, a jelentől, a világtól, a szerelemtől, Csinszkától, önmagától és az élettől. Ez a búcsú annyira mély, átfogó, annyira Ady maga, hogy bár szomorú, mégsem szomorúnak inkább nagyszerűnek, nagyon nagy formátumú, nagyon szép versnek érzem.
Ady Endre: Egy háborús virágének
Im, hogy sűrűbb az átok,
Szárazabb szemmel látok:
Ni-ni, ez itt menyegző,
Födele régi násznak
S világ-násznép közt néz szét
A Halál és a Szépség.
Halál és Szépség násza
Soha ily óriásra,
Ily szörnyűre nem nőtt még:
Valami katedrálist
Keres a nagy vér-szőnyeg
S ők átlejtik a Földet.
E nagy nász, ki volt semmi,
Most akar teljesedni:
Eddig csábított s csábult
S most bánattal társultan
Szárnnyal szárnyas szerelmen
Vágtat át minden lelken.
Tört szivek orgonálnak
S a csillagok megállnak
S emberek maguk vesztik.
Ünnepi reszketésben
S mégis kik megmaradnak,
Megint szivükhöz kapnak.
Kinunk ha marva váj is,
Ha még mindig kiált is,
De e rém-nász korában
Kezd magára gondolni,
Hogy sorsa: külön szándék
S az élete: ajándék.
Mert együtt-éltek: nóta,
Vágy, álom és csók óta
A két örök jegyes pár:
A Halál és a Szépség
S törvényt bont az az élő,
Aki másként beszélő.
Óh, mert szépek a szépek
S busult, együgyü ének
Száján vágyakozóknak
Ma is úgy szól, mint mindha:
"A csók meghal, ha fáradt
S én meghalok utánad."
"A csók meghal, ha fáradt
S én meghalok utánad":
Rettenetben is óvott
Örök dala a szivnek,
Embernek hitet adtál,
Be, jó, hogy megmaradtál.
Ady és Csinszka szerelmét, az életüket, kizárólag a versek tükrében, minden életrajzi adat és ismert történet figyelembe vétele nélkül néztem. Azt írtam le, amit én érzek és gondolok róluk, ha ezeket a verseket olvasom.
Sokat gondolkoztam azon, hogy mit jelentett Adynak Csinszka és Csinszkának Ady. Az biztos, hogy nem azt, amit általában két hétköznapi embernek a szerelem, a boldogság, a házasság jelent.
Szerelmes volt-e valóban Csinszka?, vagy csak abba az önámításba esett, hogy szerelmes akart lenni és csak akarta Adyt. Akarta Adyt a nagy költőt, az akkor legnagyobb magyar költőt, akiről nem hiszem, hogy nem tudta, hallotta milyen életet élt már.
Szerelmes volt-e Ady, úgy, amit szerelemnek nevezünk? Meddig volt számára igazán élmény, esetleg szenvedély és pozitív érzés a vidám, fiatal, szeszélyes, erős akaratú Csinszka szerelme.
Vajon az utolsó időkben, amikor már a költő nagyon beteg volt és felesége már csak az „ápolónő és őrangyal” szerepét töltött be, mennyire volt szerelem a szerelem és nem marták-e, gyötörték-e egymást, csak másképp, mint Lédával?
Ezek örök kérdések, bár az irodalomtudósok bizonyára sokat megfejtettek. Az biztos, hogy szerelmük nélkül szegényebb lenne a magyar költészet.
Ady Endre emlékére ... Osszián írása
2011. január 26. 17:32
Évfordulóhoz érkeztünk, 1919. jan. 27-én elhunyt Ady Endre a magyar irodalom költőóriása és egyben a világirodalom jelentős költője. A halál mindig szörnyű dolog, a hozzátartozónak, barátnak mély gyász, érzelmi elszakadás, Ady halála egy országnak és akkori irodalmi életnek a nagy vesztesége volt. Emlékezzünk a halálára azzal, hogy nagy életművét méltatjuk, köteteit szeretettel forgatjuk.
Ady Endrére, - halálának 91. évfordulóján - a nagy költőre itt most Osszián barátunk írásával emlékezünk. Az írás rendhagyó módon Ady utolsó idejét idézi, ami talán szokatlan, de új információkat tár elénk
Ady Endre halálának évfordulóján
„Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.”
91 éve, 1919 jan 27.-én kihunyt a fény, a lidérces messze fény. Ady Endre a kor legnagyobb költője, hosszas betegeskedés után örökre lehunyta a szemét.
Vesztes háború utáni, végtelenül szomorú, fagyos, fázós, éhes Budapestet ért a hír. Az emberek apatikusak és kedvetlenek, semmi jóra nem várhatnak, és nyilván arra gondolnak mint én most, közel egy évszázad után: megváltás volt neki a halál.
Azon kevesek közé tartozott, akik a legrosszabbra számítottak a háború kitörésekor, és előre látták, milyen tragédia várható az egész országra nézve.
8 hónappal a háború kitörése után megnősül: elveszi végre, hosszas huzavona után Boncza Bertát, Csinszkát – utolsó múzsáját.
Baljós előjel a háború, nehéz és zaklatott időszak: két makacs ember – a házasság nem lesz jó. Vannak nyugodtabb időszakok, ilyenkor születnek a világirodalmi hasonlításokhoz is magas színvonalú, csodás Csinszka versek.
De egyre betegebb.
1917 őszén a Csinszka által megörökölt Veress Pálné utcai házban költöznek. Ady itt sem érzi jól magát, ő a fényes, csillogó, lüktető század eleji fővárost sem szerette, bűz Budapestnek hívta – most ólmos és szürke minden, a háború utolsó éveiben sápadt, reménytelen emberek tanyája Pest.
1918 nyarát Csucsán töltik, itt meglátogatja a családot egy fiatal kolozsvári orvosnő, dr Kovács Margit, aki a következőket jegyzi fel:
„Ady kért, vizsgáljam meg:
Ma is borzongva gondolok rá - írta évtizedekkel később - de elönt a személyes varázs melege és fénye is. mely Adyból áradt. Én hiszek abban - és ezt majd fel fogják fedezni - hogy minden ember kisebb nagyobb mértékben energiaforrás. Ady hatalmas energiaforrás volt,, csak úgy sugárzott a szeméből , a keze fogásából, a hangjából való rejtelmes, hallatlanul vonzó erő. 1918 aug. végén volt, az utolsó csucsai évben.”
Ez már a haldokló titán volt: képzeljük el, milyen varázsa lehetett fénykorában.
A pesti ősz és tél rémálom: mindenki beteg, sorra elkapják a spanyolnáthát, maga Ady is, aki korábban már kapott egy szélhűdést is.
És már nagyon elidegenedik Csinszkától. Franyó Zoltán meséli visszaemlékezéseiben, aki november 19-én meglátogatja, hogy milyen letargiában feküdt az ágyán. Hazavágyott és zokogva siratta Bölönit, aki korábban búcsúzott el, mert érezte: ezt a legjobb, leghűbb barátját soha többé nem látja már.
„Majd utána utazol, Bandi, a nagy havasok közé – próbáltam azzal vigasztalni, amiben magam sem hittem. De ő konokul ingatta a priznic turbánjával bebugyolált fejét:
– Nem nem! Majd Édeshez… meghalni…
És megint sírás vonaglott az arcán.
– Csak innen el… ebből a gyötrelemből… Nem bírom… Látni sem akarom Csinszkát.”
Franyó aztán eltöpreng, úgy érzi, a hű asszony, a kitartó ápolónő, Csinszka nem ezt érdemli. Majd így folytatja:
„…később értesültem Schöpflin Aladártól, hogy fogcsikorgató összecsapások, gyűlöletes közelharcok tomboltak ebben a házban, mert Csinszka – talán már nem is a szerelem, hanem a Bandiért feláldozott fiatal élet jogán, a hitvesi közösség érveire hivatkozva – élesen szembekerült Ady családjával és engesztelhetetlen haraggal fordult el Édestől. Gyötrelmes, megalázó, lélekőrlő jelenetek játszódtak le Ady körül, amelyek kétségtelenül siettették a nagy ember összeomlását.”
Tehát Csinszka kétségtelenül ápolta, óvta és segítette a maga módján – ez a mód azonban a rettentően makacs és önfejű ember kíméletlenségét is magában foglalta.
Ady legvégül meggyűlölte élete párját.
Schöpflin azt is elmondta, hogy ebben az utolsó évben hányszor kérte a titkárát, segítsen neki megszökni a Veres Pálné utcai házból. Szeretett volna Debrecenbe menni Lajosékhoz, de leginkább Érmindszentre az édesanyjához. Még a 18-as év végén is rá akarta venni Stenfeld Nándort, a hű titkárát, hogy szerezzen vasúti kocsit és szöktesse meg… A fiú azonban látta, hogy imádott „gazdájának” erre már nincs ereje.
„Felesége áldozatosan ápolja, és ő megátkozza: »légy átkozott, mert te tetted tönkre az életemet«.”
Robotos Imre ezt írja erről:
„Halálos ágyán átokkal terhelten csukódnak össze ajkai. Aztán 1919. január 27-én mégiscsak kiszökik – az örökkévalóságba.”
Ott van már az örökkévalóságban Ady Endre, sokat szenvedett költő, vátesz, a kor egyik tinánja.
Nagy temetés, óriási tömeg. „Helyet az özvegynek” –harsan a felszólítás – Hatvany Lajos tesz rendet a hallatlan sokadalomban. A végtelenül szomorú Budapest, a vesztes világháború után, a január végi hidegben és szürkeségben gyászolja nagy fiát, aki jobban is tette, hogy eltávozott: Trianont úgysem bírta volna ki.
Csak Csinszka van ott, meg a nagymama, öreg Berta: senki más a családból.
Ez Csinszka bűne: bár időben feladta a táviratot Érmindszentre, de nem expressz, ennél fogva később érkezett meg annál, hogy a hosszú utat megtehesse a család. A régóta tartó ellenségeskedés nyílt gyűlöletté fajul: sem Édes sem Ady Lajos nem bocsátja meg, hogy nem lehettek ott a temetésen: valljuk be, mindenképpen ott lett volna a helyük.
Utolsó versét nem lehet megindultság nélkül olvasni:
„Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.
Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.
Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.
Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek”
