Válogatás (magamnak) - A Költészet Napjára

Szeretem ezt a napot, a költészet napját és mindig felteszem magamnak is a kérdést, vajon mi is a költészet maga? Jó kérdés, talán mindenkinek más. Számomra a költészet, a vers - szóljon bár a történelemről, életről, halálról, szerelemről, a mindennapokról - maga a csoda, szív és lélek rezdülései, hangulatok, dallamok,  lüktetés, varázslat. A költő a szavak, rímek, ritmusok bátor mágusa.

Kosztolányi megfogalmazásában, akiről köztudott, hogy kitűnő elemző volt ez sokkal pontosabban és szebben hangzik: "Parancs és szeszély ez együtt, kényszer és akarat, kaland és törvény: a véletlen tündéri ajándéka. Képzelhető-e ennél romantikusabb, egyszersmind klasszikusabb meghatározása a versnek?" -  vallotta Kosztolányi.

Találomra tallózgattam a magyar költészet gazdag tárházában, Balassitól Radnótiig. 

A lovagi költészetig barangoltan vissza, Balassi Bálintig. Nála még külön érdekesség a régies nyelvezet. Akkoriban a vitézséget és a szerelmi kalandokat öntötték leginkább versbe. Balassi maga is kalandos életű végvári vitéz volt.

A vitézségről, a küzdelemről Balassitól:

Egy könyörgés (részlet)

Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel, névvel,
Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,
Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel!

4

Ne gyalázzon éngem kevély ellenségem,
Te légy, Uram, vélem, jótévő Istenem,
Nagy szégyenem ne viseljem tovább, s ne hágyj elesnem!

5

Kiért dicsérhessen lelkem mindenképpen,
Hogy mindenek ellen megtartottál épen,
Áldott Isten, hála légyen néked örökké, Ámen.

Íme így verselt Balassi Bálint a szerelemről:

FULVIÁRÓL

Lettovább Júliát, s letinkább Céliát
ez ideig szerettem,
Attól keservesen s ettől szerelmesen
vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget,
mert tüzén meggerjedtem.

Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás vezéralakja, a Tudományos Akadémia tagja volt és részt vett a Martinovics féle összeesküvésben. (nyelvezete nehéz, versei nagyon hosszúak, így próbáltam rövideket választani)

A PATAKI VÁR ERKÉLYÉN

Itt állottanak ők, azok a nagyok, erre tekintett
György, Erdélye felé, erre sohajta Ferenc.
Zrínyinek itt állott unokája elöntve könyekkel,
Amikor a nap költ, amikor arra leszállt.
Nemzőjét, rokonát, férjét keseregte, szülöttjét,
Bús lány, bús testvér, bús anya, bús feleség.
Ah! a hely nem az ami vala! ők eltűntenek innen!
Eltűntek! De te nem látod-e rémeiket?

1818.

VAJDA-HUNYAD

Szirt! rendíthetetlen, mint karja és keble rakódnak,
Nagy mint ő, nagy mint társai, mint fia nagy!
Hol van urad? hol van Mátyás? hová leve László?
Hol van az egykori fény? hol van az egykori zaj?
"Nincsenek!" így dörmög falaidnak kriptai csende.
Nincsenek? ah... De mi ez! látom-e nyílni kapud?
Látom; zászlóját már szélnek ereszti Kapisztrán;
Íme indúl, s vezeti győzedelemre hadát.
Szól a tárogató, s a síp, a trombita, s a hős
Néma haragjában most maga léptet elő.
Jobbja és balja felől László szökdelteti ménét,
S atyjának vészi és osztja parancsolatit...
Szirt, mi vagy, és mi valál egykor! megborzadok. A hű
Érti a szent jelenést, s felriad álmaiból.

1821.

Batsányi János, akit méltatója Weöres Sándor a magyar poézis első „aktív forradalmárának” nevezett híres - A franciországi változásokra - című versével a felvilágosodás eszméinek hírnöke.(Ő is részt vett a Martinovics féle összeesküvésben)

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

Következzen Csokonai Vitéz Mihály, verseinek nyelvezete még szintén régies, de olykor könnyed és vidám, máskor romantikus, számomra már sokkal könnyebben élvezhető, mint elődei.

Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz (részlet)

Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!

Szegény Zsuzsi táborozáskor (részlet)

Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

                  

Berzsenyi Dániel, a niklai remete szívén viselve hazája sorsát, a himnuszhoz hasonló versekben aggódik miatta.

A MAGYAROKHOZ 1. Forr a világ bús tengere, ó magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, S a föld lakóit vérbe mártott Tőre dühös viadalra készti. Egy nap lerontá Prusszia trónusát, A balti partot s Ádria öbleit Vér festi, s a Cordillerákat S a zabolák s kötelek szakadnak. Te Títusoddal hajdani őseid Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk A bölcs tanács s kormány figyelmén Állni-tudó legyen a habok közt. Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély, Nem félek. A kürt harsogását, A nyihogó paripák szökését Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Ez tette Rómát föld urává, Ez Marathont s Budavárt hiressé. [1807] 2. (részletek)

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

……………………………………………………..

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

1810. körül

Kölcsey Ferenc a himnusz költője. Ezt a történelmünkön végigvezető drámai verset azt hiszem, nem kell bemutatnom, idéznem, valamennyien kívülről tudjuk, számtalanszor szavaltuk, énekeltük.

Talán a mai napig bárhol helytálló üzeneteket közvetít két fontos Kölcsey vers

Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Cseke, 1831. december 29.

Emléklapra 1833.

Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

hagyd örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt.

Vörösmarty Mihály a Szózat költője.  A vers kezdő sorai örök érvényűen mindent kifejeznek!

rendületlenűl

Légy híve, ó magyar:

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar

Az én kedvenc Vörösmarty versemet nem hagyhatom ki!

(Csokonai verseit kivéve innen kezdődnek azok a versek, amik mind a kedvenceim között vannak, a többit eddig az időrend és a teljesség kedvéért tettem fel)

A merengőhöz

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

Vörösmartyt nagyon megtörte a szabadságharc elvesztése utáni korszak, ezt tükrözi a keserű, bús mégis jobb idők eljövetelére bíztató verse.

A vén cigány (részlet)

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

1854. július-augusztus

Arany János, a szelid szavú költő, gyönyörűek, mondhatnám „arany szavakkal” írottak a versei és a balladái átütő erejű drámák.  Aztán ott a Toldi, három részben, és még idős korában a Margit szigeten írt őszikék. (halála után jelentek meg)

Családi kör (részlet)

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Annyira kedves, családias, élethű, olvasván úgy érzi az ember, hogy ott üldögél a küszöbön.

walesi bárdok (részlet)

Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A velszi tartomány. Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér? Használt-e a megöntözés: A pártos honfivér? S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt’ Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Velsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz. S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sir.

Őszikék

Olvasó, ha fennakadsz, hogy
Könyvem címe "Őszikék",
Tudd meg: e néven virágok
Vannak ősszel, és - csibék.

Ha virágok: a deres fű
Hantját szépen színezik;
Ha csibék: ez is megjárja,
Ki olyanra éhezik.

A virágnak nincs illatja,
Ha megcsapta őszi dér;
De csibének húsa, vére -
S a konyhában többet ér.

(1877 aug. 13)

Még egy

Mit is akarsz?... nézz az időre:
Ősz van, s neked bús télre jár,
Szemedben köd lett a sugár,
Dér, hó leszállott a tetőre.

Nyílhatnak a fán csalvirágok:
Nem lesz érett gyümölcse már; -
Hallgat minden dalos madár:
Csak - a beszédes liba gágog.

(1877 szept. 12)

Ex Tenebris

Keserűből jön az édes,
Édesből a keserű;
Rekkenő nap nyugta kétes,
Szebb, borúra várt derű.

Ma ködös szem, mord kedéllyel,
Holnap tisztább mindenik:
Meghozhatja - tán egy éjjel,
Hogy majd "új fény jelenik."

Vagy, ha ez nem, a vakságnak
Kiürítem poharát,
S az "örök világosságnak"
Várom fénylő sugarát.

(1877 szept. 24)

Kis lak áll a nagy Duna mentében, Oh mi drága e lakocska nékem! - vallja szülőházáról Petőfi Sándor, a XIX. század lánglelkű forradalmár költője, a segesvári csatatéren örökre eltűnt ifjú költőóriás.

János Vitéz című elbeszélő költeménye méltó párja a jóbarát, Arany János Toldijának. Megénekelte a Tiszát, a téli pusztát, az Alföld szépségeit…

TISZA (részlet)

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

A PUSZTA, TÉLEN (részlet)

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

AZ ALFÖLD (részlet)

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

Forró hangú buzdítással lelket öntött 1848. március 15. ifjaiba és verse öntötte, hogy akár a haza szabadságáért halna meg.

Egy gondolat bánt engemet (részletek)

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;

…………………………………………………

Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

(

Pest, 1846. december.)

Nemzeti dal (részlet)

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Csodálatos, szenvedélyes szerelmes verseket írt ifjú szerelmének, hitvesének, Szendrei Júliának.

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. szeptember.)

Minek nevezzelek (részlet)

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?

Pest, 1848. január.)

Örök érvényű sorokkal üzent későbbi költőtársainak- A XIX. század költői - című versében.

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd. (részlet)

Igyekeznék, hogy ne legyen túl hosszú, de nem tudom kihagyni az ábrándosnak hangzó Vajda Jánosverseket.

Húsz év múlva

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelõ nap megjelen...

Gina emlékkönyvébe

Nádas tavon (részlet)

Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...

_____________________________________________________________________________

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Így robbant be a magyar költők sorába a legnagyobbak között is nagy, Ady Endre a XX. század elejének költőóriása

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.

A magyar ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

A vers utolsó versszaka fanyar, sokat sejtető figyelmeztetés, a kacagó szél, talán már a háború közelgő előszele, Ady nagyon féltette a hazát.

Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

(ehhez, azt hiszem nem kellenek plusz szavak)

---

Ady, párizs, a szerelem és a romantika…

Páris, az én Bakonyom

Megállok lihegve: Páris, Páris,
Ember-sűrűs, gigászi vadon.
Pandur-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

Nagy az én bűnöm: a lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
Hitszegő vagyok Álmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.

Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
Rejtve, kábultan és szabadon.
Hunnia új szegénylegényét
Őrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony.

Itt halok meg, nem a Dunánál.
Szemem nem zárják le csúf kezek.
Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
Valami nagy-nagy,
Bús semmiségbe beleveszek.

Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
Tisza kiönthet a magyar síkon:
Engem borít erdők erdője
S halottan is rejt
Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

Párizsban járt az ősz

tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Mert engem szeretsz

Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

Lédával a bálban

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

De ha mégis?

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégiscsak tegnapi embernek.

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Nem maradhat ki a kedvenceim közül az édes, bús, melankolikus Juhász Gyula. Mindhárom idézett vers dallamos, lágy, elandalít, mintha ott ülnék merengve az alkonyatban a tiszai hajón…

Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,

Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

Milyen volt

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Szerelem

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez, 
Egy pillantásod hogyha megkeres, 
mint napsugár, ha villan a tetőn, 
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem, 
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat, 
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, 
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. 
Ha balgaság, ha tévedés, legyen 
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Ki ne ismerné a híres "Nyugat" folyóirat nagyjait.

Kissé bánom és tán szégyellem is, de Babits Mihály költészete nem tudott a szívembe fészkelni. Tudom, nagyon nagy költő és nem hagyhatom ki az említését. Húsvét előtt című verséből választottam egy erőteljes részletet, ami talán üzenetnek is megfelel a mai könnyen gyűlölködővé váló világunkban.

Húsvét előtt (részlet)

………………………………………………

Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

A már a bevezetőben említett Kosztolányi Dezső nagy kedvencem, verseiben a tiszta rímeket, a kellemes zeneiséget, és olykor a játékosságot csodálom.

Űllői úti fák

Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek 
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág. 
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák. 

Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át. 
Ne lássák a bú ciprusát
higyjék örök az ifjúság
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár, 
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák, 
Üllői-úti fák.

.

A játékosság:

Ilona (részélet)

Balgatag

álmaim

elzilált

limloma,

távoli,

szellemi

lant-zene

Ilona.

Csupa l,

csupa i,

csupa ó,

csupa a.

Csupa tej,

csupa kéj,

csupa jaj,

Ilona.

És nekem

szín is ez

halovány

kék-lila,

halovány

anilin,

ibolya.

Ilona.

még mindig játék:

Budapest!
Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek!
Csupa test!
Kávéház! Mámor! Lángokban leszálló
csuda-est!
Csak az gyülölhet, aki tompa, pudvás,
buta, rest!
Rimet reád még! Színt, mely életemre
odafest!
Ha meghalok, mondjátok siromnál:
Budapest.

Mikor látom fakó eged?
A holdat a füzes megett?
Addig szivem be nem heged.
Szeged.

Káprázva nézzük roppant fényedet,
ha most szived hozzánk kopár is,
Páris.

A gesztenyefák s orgonák között
lobogsz szelíden, régi Bécs.
Csöndes, családi mécs.

Te régi századok lelence.
Azúr, aranyló, mély medence.
Gyémántokkal rakott szelence.
Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e,
Velence?

Évezredekből fölcsapó aróma,
illat, mit a multak varázsa ó ma:
Róma.

Mint egy varázsos és tündéri csáp oly
hatalmasan vonzasz magad felé,
meglátni ujra, élni s halni: Nápoly.

Szikrázz a fénybe tiszta tűzzel,
varázskörödből még ne űzz el,
hadd nézzelek rajongva: Brüsszel.

A vágy örökre visszavon
kék karjaidba, Lisszabon.

Nincs senki, költő és iró,
ki ne szeresse stílusod,
guláidat és Nílusod,
regék regéje, Kairó.

Tóth Árpád, filozofikus, melankolikus lélek, az  elégia nagy mestere.  Az egyik legrejtelmesebb szerelmes vers az ő költeménye.

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

HAJNALI SZERENÁD

Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha,
Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.

Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedül,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedül
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.

LÉLEKTŐL LÉLEKIG

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Biztos vagyok benne, hogy minden verskedvelő ember ismeri Karinthy Frigyes Előszó című versét.

Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülöm,
mindnyájotoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott rá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem, s dadog a szám.


Elmondanám, az út hova vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb a mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérelek,
Engedjetek fel a lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit elmondok mindenkinek.

Szabó Lőrinc, a modern költészet és az avantgárd mozgalmak hazai költőhírnöke. (a második világháború idején betöltött szerepe miatt többször mellőzött költőnk) Én nagyon szeretem a verseit, költészete átütő erejű. Bevallom jobbára a szerelmes verseit és a Lóci verseket olvasom és kedvelem azokból tudok válogatni.

Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
-Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! -mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
-föl! föl!- mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Két, talán kevéssé ismert és kevéssé népszerű Szabó Lőrinc vers, önmagukért beszélnek...

ÉS MIKOR ÚJRA MEGCSÓKOLTALAK

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál... Halkan nyöszörögtél,
mint szenvedő állat: mély zsibbadás
zsongott feszülő izmainkban és
a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, - óh szenvedő
szegény kis állatom, mily védtelen
néztél föl rám! mily édes és beszédes
volt néma mosolyod s mily biztató
ez az egész szótlan odaadás!
Ma is előttem állsz: élő aranyból
s virágból szőtt remegő gyermekangyal,
ki rémülten és mégis bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.

Robbanások 

Hasonlattá vált minden, amikor, 
repeső hit s vágy, bűnöm, szégyenem 
győzve megnyíltál, s szökőkút-szívem 
számból a szádba ömlött, majd, komor 
csöndben, mint aki halált ostromol 
s életet akar, tűz-vér-részegen 
kapuidat keresve hirtelen 
érezte, hogy már befelé hatol, 
szíved felé, oly hús-barlangon át, 
melynek selymét csak jelezte a szád, 
őrjítő selymét, selyemcsók-falát: 
gondolatunk még egymásért kiáltott- 
és robbanások, némák, óriások 
rázták, keverték bennünk a világot.

A legendás, „nehezen érthető” verse, sem maradhat ki, én nagyon kedvelem, hatásos.

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a 
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Csapongást írttam, így a sok sok kedvenc után elérkeztem a Költészet Napjának névadójához, József Attilához, aki talán nálam a legkedvesebb a sorban.

A költészet napját az Ő születésnapján tartjuk Magyarországon. Méltó ehhez a megtiszteléshez a XX. század tragikus sorsú, fiatalon elhunyt nagy költője, mondanám úgy is, modern korunk Petőfije.

ARS POETICA

Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

1937. február-március

Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

A szerelem József Attilától.

A világ legszenvedélyesebb, számomra legszebb szerelmes verse.

ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

1. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

A nyomorról, a válságról, a kilátástalanságról…nem nagyon van mit hozzáfűzni, minden benne van!

HAZÁM

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

1937. május

A megbékélésről, a közös dolgokról, üzenet az összefogásról…

A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június

---

THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

Végül egy szinte utolsó kiáltás, menekülés a magány elől…

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

1936. október-november

Mindig megállok egy pillanatra, mikor Radnóti Miklós költészetéről próbálok beszélni, mert számomra, ami kedves, az nem a megszokott Radnóti kép. Iszonyú végzet, hogy a holokauszt áldozataként hagyott el bennünket. Bennem inkább egy különös Radnóti varázslat él, ezt próbálom erősíteni. Sokat olvasom a korábbi verseit, amiket még nem a táborok borzalmai közt írt. Gyönyörűek, kedvesek, lágyak, szeretetteljesek.

Íme a Radnóti varázslat:

PIRUL A NAPTÓL MÁR AZ ŐSZI BOGYÓ

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem hisz egyedül és ha papot lát rettenve suttog: csak fű van és fa; nap, hold, csillagok s állatok vannak a tarka mezőkön. És elszalad. Por boldogan porzik a lábanyomán. Pedig fönn a kertek felé feszület is látja a csókját és örömmel hull elé a búzavirág, mert mindig hiába megcsudálja őt egy szerelmetes, szakállas férfiszentség. Tizennyolc éves és ha nélkülem van, hallgatva jár, mint erdős partok közt délidőn jár a nyári víz s csillogó gondot ringat magában arról, hogy sohasem telünk el a csókkal és szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó. 1930. szeptember 1.

ESTE A KERTBEN

Égen az újhold oly vékonyka most, mint apró seb, melyet a fecske ejt, villanva víz szinén és utána rögtön elfelejt. Már éjszakára ágyazott a kert, az álmos sok bogár virágba bútt s a hetyke tulipán álldigálva ágyán, elaludt. Könnyen lépek hát s arra gondolok, hogy asszonyomnak nyakán a konty tán olyan, mint szusszanó arany pont egy boldog vers után. S mondom a verset; törekedik már s úgy hangosodik szájamon, mint hű lehellet csók után és mint avar között az új fű. S verssel térek a házba, ahonnan az asszony fut elém és hordja hó nyakán a kontyot, mely ha kibomlik, arany lobogó. 1934

OKTÓBER, DÉLUTÁN

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni, s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról, hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, - mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését. De nap kacsintgat át fodrán a lombnak, vad darazsak dudolnak körül haraggal. És a lomb makkal felel és feleselget, hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni. Fanni fölébred és álmos szeme kék, keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal békít a lombbal, végigsimít a számon s ujját ott tartja három harapós fogamon még, hogy ne beszéljek. Így készül az új csend és a csendből odafent sziszegve eső hatnapos esső, mely elmossa a makkot s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert. 1934

ISTENHEGYI KERT

A nyár zümmögve alszik és a fényes ég magára vonta szürke fátyolát, kutyám borzol, fölmordul s elrohan, megugró árnyat lát a bokron át. Öreg virág vetkőzi sorra szirmait, pucéran áll és félig halottan, gyönge barackág ropog fölöttem s terhével lassan a földre roggyan. Ó, ez a kert is aludni s halni készül, gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé. Sötétedik. Halálos kört röpül köröttem egy elkésett, szőke méh. S fiatal férfi te! rád milyen halál vár? bogárnyi zajjal száll golyó feléd, vagy hangos bomba túr a földbe és megtépett hússal hullsz majd szerteszét? Álmában lélekzik már a kert, hiába kérdezem, de kérdem ujra mégis. Gyümölcsökben a déli nap kering s hűvösen az esti öntözés is. 1936

OKTÓBERI VÁZLAT

Reggel, fa alatt fagyott verebet tépett a kutyám és napsütött nyári tornyok alatt most sárban jár cifra lábakkal, legény a lány után; ma már dalolva vár testvérei közt régen halottan a nagy fa, sötét erdőkön tüzelésre és leveles, bő élete jajdul a fejsze alatt, mint kispapok őszülő bánata fordúl imásan, miséken lesett fiatal apácák hites, hófehér teste felé, a hűvösödő esti időben; ökörnyál kötött ki újra már szigorú bokrainkon, de a Tiszán még mesélnek dévajos játékról titkosan az árnyak és csöndesen elmulat a táj. 1930. október 6. Nem tudom kihagyni az apró kis gyöngyszemeket, a kedves kis remekműveket a Naptár darabjait. JANUÁR Későn kel a nap, teli van még csordúltig az ég sűrü sötéttel. Oly feketén teli még, szinte lecseppen. Roppan a jégen a hajnal lépte a szürke hidegben. 1941. február 5. FEBRUÁR Újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó; csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorint. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a veréb. 1941. február 21. MÁRCIUS Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad, vidám, kamaszfiús szellőkkel jár a fák alatt, s zajong a március. A fázós rügy nem bujt ki még, hálót se sző a pók, de futnak már a kiscsibék, sárgás aranygolyók. 1941. február 26. ÁPRILIS Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt. 1939. március 12. MÁJUS Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek. 1941. február 25. JÚNIUS Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő. 1941. február 28. JÚLIUS Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség ül a fényesarcu fák felett. 1940. június 12. AUGUSZTUS A harsány napsütésben oly csapzott már a rét és sárgáll már a lomb közt a szép aranyranét. Mókus sivít már és a büszke vadgesztenyén is szúr a tüske. 1940. július 21. SZEPTEMBER Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz. 1940. július 15. OKTÓBER Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri. 1941. február 7. NOVEMBER Megjött a fagy, sikolt a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán. 1939. január 14. DECEMBER Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál. 1941. február 11. A kedves, játszi rímek: Bájoló Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám, s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel. Kékje lehervad lenn a tavaknak, s  tükre megárad. Jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged. Mossa az eső össze szívünket. 1942. Azt hiszem Párizsban járni a mai napig is mindenkinek gyönyörűség lehet. PÁRIS A Boulevard St Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom, hangod mintha tárna visszhangzana, szívemben szól ma még. A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék. S balról, a park nagy fái közt az egyik úgy sárgált az égre, mintha előre látná már az őszt. Szabadság, hosszucombu drága nimfa, aranyló alkonyatba öltözött, bujkálsz-e még a fátylas fák között? Mint hadsereg vonult a nyár, port vert az úton és dobolva izzadt, hűs pára szállt utána már s kétoldalt szerteszét lengett az illat. Délben még nyár volt s délután esős homlokkal vendégségbe jött az édes ősz. Úgy éltem akkor, mint gyerek, kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó öreg, ki tudja már: a föld kerek. Zöld voltam még s szakállam mint a hó. Sétaltam és kinek volt gondja rá? Később leszálltam én a forró föld alá. Hol vagytok ó, zengő állomások: CHÁTELET-CITÉ - St. MICHEL-ODÉON! S DENFERT-ROCHEREAU - úgy hangzol mint egy átok. Térkép virágzott foltos nagy falon: Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom. És zúgni kezd a testszag és az ózon. S az éjszakák! az éji vándorút a végekről a Quartier felé! Páris felett a furcsán elborult hajnal mégegyszer felszürkéllik-é mikor a versírástól részegen és félig alva már aludni vetkezem? Ó, visszatérni, tűnő életem nehéz sodrából lesz-e még erőm? A lent bűzölgő olcsó étterem macskája párzott fönt a háztetőn. Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é? Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen ricsajban úszhatott a hold alatt Noé. 1943. augusztus 14.

Szerelmi ciklus

Vetkőztél tegnap az ablak előtt
a beszűrődő lila fényben
kacagtak az árnyad vonalai
és a megfogyott, könnyes holdsarló
babonás arany kalapként, remegőn
koszorúzta meg a hajadat...

Hallod, a fal mögül a szomszédban
valahol gramofon zenél egy régi
volgaparti, bús melódiát és
az óra nyögi kinn az éjfelet...

Hagyd ott az ablakot, az aranyos
holdas kalapot és dobd a ruhát
a hallgató, fekete székre
és a meztelenséged add nekem.

Reichenberg, 1928. február 7.

Az illatod bolondja voltam,
úgy hajtottam hozzád a fejem,
mint télen illatos, idegen
párás virágokhoz, amelyek
japán vázában remegnek egy
alkonyuló szobának asztalán
és az illatuk a nyárról mesél.
Oly vigyázva, halkan csókoltam
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon
és sokáig megmaradjon nekem,
de hiába, az illatod elszállt
és én egy régi parfőmnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson.

Reichenberg, 1928. fabruár 21

Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.

Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.

karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

EGYÜGYŰ DAL A FELESÉGRŐL

Az ajtó kaccan egyet, hogy belép, topogni kezd a sok virágcserép s hajában egy kis álmos szőke folt csipogva szól, mint egy riadt veréb. A vén villanyzsinór is felrikolt, sodorja lomha testét már felé s minden kering, jegyezni sem birom. Most érkezett, egész nap messze járt, kezében egy nagy mákvirágszirom s elűzi azzal tőlem a halált. 1940. január 5.

Tétova óda      

Mióta készülök, hogy elmondjam neked 
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lémyeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök, 
mint kőben a  megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
s óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó 
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukorkadarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog mert veled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

1943.május 26

Nem tudhatom…

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, 
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt 
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. 
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága 
s remélem, testem is majd e földbe süpped el. 
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel 
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, 
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, 
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon 
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. 
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, 
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, 
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, 
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, 
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, 
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, 
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, 
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, 
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, 
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, 
piros zászló kezében, körötte sok gyerek, 
s a gyárak udvarában komondor hempereg; 
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, 
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, 
s az iskolába menvén, a járda peremén, 
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, 
ím itt e kő, de föntről e kő se látható, 
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. 

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, 
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, 
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, 
és csecsszopók, akikben megnő az értelem, 
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, 
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, 
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. 

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. 

(1944. január 17.)

Radnótival talán egy korszak zárult le a költészetben is, úgy mint a hétköznapi életben, a közéletben. A világháború, a felszabadulás után útjára indult a költészetben is egy új nemzedék, nagyon sok kiemelkedő, nagy költő szép verseit lehetne még ide sorolni egészen napjainkig.